OECD Multilingual Summaries

Perspectives on Global Development 2019

Rethinking Development Strategies

Summary in Hungarian

A globális fejlődés kilátásai 2019

A fejlesztési stratégiák újragondolása

Összefoglalás magyarul

„A fejlesztés újragondolása”

A második világháború óta folyamatosan születnek fejlesztéssel kapcsolatos ötletek, és időnként különböző paradigmák uralják a fősodorbeli gondolkodást és gyakorlatokat. A háború utáni éveket jellemző iparosításra, tervezésre és növekedésre való összpontosítást az 1960‑es években felváltották a szerkezeti átalakítással kapcsolatos elképzelések, majd az 1970‑es években a függőségi elmélet következett. Az 1980‑as és 90‑es évek „washingtoni konszenzusa” a makrogazdasági stabilitást kezelte prioritásként, és a szerkezeti kiigazítás előmozdítását segítette. A 2000‑es évek óta alkalmazott célalapú megközelítés nyomán megszülettek a millenniumi fejlesztési célok, és az utódjukul szolgáló fenntartható fejlődési célok.

Bár még mindig nincs egységes definíció, konszenzus látszik kialakulni azzal kapcsolatban, hogy a fejlődésnek az emberek életminőségének és jólétének valódi javulásával kell összefüggenie. De hogyan lehet ezt elérni? Lehetséges‑e a korán iparosodó országokban fejlődést eredményező politikák olyan jellegű átdolgozása, hogy azokat a fejlődő országok arany szabványként követhessék? A közelmúltban iparosodott országok, mint például a Kínai Népköztársaság (a továbbiakban: Kína) által bejárt út nem követte a fősodorbeli paradigmákat. Ez felveti a kérdést, hogy milyen stratégiák alkalmazásával érhetnek el az országok magasabb szintű, fenntarthatóbb jólétet.

A fejlesztési stratégiáknak új globális környezetre kell reagálniuk

Az elmúlt három évtized során a globális gazdaság jelentős mértékben átalakult, ezt a jelenséget a jelentés „vagyonáthelyeződés” néven említi. Az 1990‑es évek óta a feltörekvő gazdaságokban, mint például Kínában és Indiában, az OECD‑átlagnál gyorsabb növekedés volt tapasztalható. Ezek a növekedésbéli különbségek az említett országok magas lakosságszámával párosulva a globális makrogazdasági környezet átalakulásához vezettek.

Az új globális gazdasági elrendeződés három, egymástól jól elkülöníthető periódusban ment végbe:

• Kína, India és a korábbi Szovjetunió nemzetközi piacok előtti megnyitása már az 1990‑es évektől éreztette a hatását.
• A második periódus, amely 2001‑től a 2008‑as globális pénzügyi válságig tartott, a szegény országok széles körű konvergenciáját hozta az egyre inkább Kína‑központú növekedés következtében. Ázsia gyors urbanizálódása és iparosodása a termékárak emelkedéséhez vezetett.
• A legfrissebb periódus a 2010‑es évekre tehető, amikor is a vagyonáthelyeződés átmenetileg lelassult. Ennek hátterében a globális recesszió és Kína gyártó‑ és exportvezérelt gazdaságból szolgáltatás‑ és fogyasztásalapú gazdasággá történő átalakulása állt, ami a termékárak visszaeséséhez vezetett.

A vagyonáthelyeződés mélyreható hatást gyakorolt a globális fejlődésre. Átrajzolta a gazdasági kapcsolatok térképét a kereskedelem, a pénzügyek és a migráció terén. Lökést adott a globális növekedésnek, milliókat emelve ki a szegénységből. Ezenkívül megváltoztatta a globális kormányzási struktúrát.

2010‑re a fejlődő országok adták a globális árukereskedelem 42%‑át. A délről délre irányuló áramlások ennek a számnak a felét tették ki. Kína központi szerepre tett szert: a globális pénzügyi válság óta a kínai importok jelentik a délről délre irányuló kereskedelem hajtóerejét.

A feltörekvő gazdaságok is fontos fejlesztésfinanszírozók lettek; a feltörekvő országbeli donorok 6%‑ról 13%‑ra növelték részesedésüket a hivatalos fejlesztési segélyen kívül juttatott fejlesztési finanszírozásban. Kína „Egy övezet, egy út” kezdeményezése (egy nagyszabású globális fejlesztési stratégia, amely Kína többi országgal való összekötését célozza) tovább mélyíti a dél‑dél közötti integrációt.

A fejlesztési stratégiák nem élhetnek azzal a feltételezéssel, hogy a gazdasági növekedés automatikusan a jólét növelését eredményezi

A déli országokban végbement gazdasági növekedés nem oldott meg minden problémát. Egyes országokban nőtt az abszolút és a relatív szegénység, számos esetben nőttek a jövedelmi egyenlőtlenségek, az iparosodás és az urbanizáció pedig környezetrombolással járt együtt.

Nem meglepő módon a GDP‑növekedés nem oldott meg minden problémát. Még Kuznets is, aki 1934‑ben elsőként definiálta a GDP‑t, figyelmeztetett arra, hogy a bruttó hazai termék nem alkalmas a jólét mérésére. Ugyanakkor tíz évvel később a Bretton Woods‑i konferencián mégis ez lett egy ország gazdasági teljesítményének fő mérőeszköze, és a GDP‑t évtizedeken keresztül az általános fejlődés jó közelítő mérőszámának tekintették.

Sokkal komplexebb képet ad a helyzetről a fejlődés holisztikusabb megközelítése, amely a jólét különféle dimenzióit, azok népességen belüli eloszlását és fenntarthatóságát vizsgálja.

A jóléti mutatószámok globális szinten szoros összefüggést mutattak az egy főre jutó GDP‑vel. A jólét és az egy főre jutó GDP közötti kapcsolat azonban idővel megváltozott. E tekintetben két periódus különíthető el:

• 1820 és 1870 között a magasabb egy főre jutó GDP‑vel rendelkező országok nem mindig számoltak be jobb jóléti eredményekről.
• 1870 után az egy főre jutó GDP és a jóléti mérőszámok közötti összefüggés felerősödött az olcsóbb amerikai élelmiszerek importja miatti európai reálbér‑növekedés, a demokratikus rendszerek kialakulása, az orvostudomány terén elért áttörések, és a társadalompolitikai intézkedések következtében.

Az iparosodás korai éveiben, az 1820‑as és az 1870‑es évek között a GDP‑növekedés üteme az iparosodott országokban éves szinten nagyjából 1–1,5%‑ot tett ki. Bár lassú ütemben, de kibontakozóban volt a GDP‑növekedés, ugyanakkor szinte semmilyen pozitív hatást nem gyakorolt a jólétre. A „korai növekedés paradoxona” volt a gyors urbanizáció és proletarizálódás ára a korán iparosodó országokban.

Az 1950‑es évek óta a gyors növekedésbe kezdett országokat a „felzárkózás” és az egy főre jutó GDP konvergenciájának jelensége különbözteti meg a korán fejlődést elért országoktól:

• Latin‑Amerikában a jólét nagyobb mértékben nőtt, mint az egy főre jutó GDP.
• Afrikában a jólét növekedése terén viszonylag jobb eredmények voltak megfigyelhetők, mint az egy főre jutó GDP növekedése terén, de a világ többi részéhez képest még így is állandó, és egyre nagyobb a lemaradás.
• Ázsiában a látványos gazdasági növekedést a jólét bizonyos dimenzióinak (várható élettartam, oktatás) figyelemreméltó javulása kísérte, de a javulás nem érintette az összes dimenziót.

A fejlesztési stratégiáknak új trendekre és kihívásokra kell reagálniuk

A napjainkban kidolgozott nemzeti fejlesztési tervek többsége a gazdasági növekedési célok mellett a társadalmi befogadásra és a környezeti fenntarthatóságra koncentrál. Kevés veszi azonban figyelembe a megatrendeket és az általuk jelentett kihívásokat és lehetőségeket.

Egyes kihívásokra már korábban is volt példa: nem új jelenség a globális növekedés potenciális lelassulása, a kereskedelmi protekcionizmus, az egyenlőtlenség növekedése, a népességnövekedés, és a globális kormányzás gyengülése sem.

Felmerültek azonban olyan új kihívások is, amelyekkel a korán iparosodó országoknak nem kellett szembenézniük. Ezek többek között a következők: új globális szabályok, az országok közötti kölcsönös függőség, a példátlan népességrobbanás, a nagyfokú mobilitás, a világjárványok veszélye és a klímaváltozás. Ide tartoznak még az új technológiák, a minden területet átfogó digitalizáció, a mesterséges intelligencia és a biotechnológia is.

A XXI. század fejlesztési stratégiái

A feltörekvő gazdaságok már eddig is más fejlődési utakat jártak be, és a jövőben is más fejlődési utakat fognak bejárni, mint a korán iparosodott országok. A vagyonátrendeződést követően kidolgozott új stratégiák között például a dél‑dél közötti fokozottabb együttműködés, a migrációt a fejlesztéssel összekapcsoló politikák, valamint a szociális védelem kiterjesztésének új módszerei szerepelnek.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a stratégiák hasznos eszközt jelentenek a társadalmi és környezetvédelmi kérdéseket is felölelő, kiegyensúlyozott növekedés biztosításához. A történelem arra tanít minket, hogy ahelyett, hogy egyetlen fejlesztési paradigmát alakítanánk ki az összes ország számára, a fejlesztési stratégiák akkor működnek a leghatékonyabban, ha multiszektorálisak, bevonják az érdekelteket, helyszín‑specifikusak és multilaterizmusba ágyazottak, és ha a szükséges erőforrások mellett a politikai akarat is rendelkezésre áll a megvalósításuk biztosításához.